A pálos szerzetesrend első, és megalakulása szempontjából legfontosabb dokumentuma Pál veszprémi püspök 1263-ban folytatott vizitációja nyomán született levele, amelyben felsorolta a rendhez kapcsolódni kívánó remeteségeket, s azok vagyonát. Ebben az első helyen az Insula Pilup Sanctae Helenae szerepel, aminek az azonosítása a kutatók több nemzedékének adta fel a leckét. Az itteni remetéknek egyébként nem ez az első említése, szerepelnek egy 1221-ben kelt végrendeletben is, amelyben két szőlőt kapnak az Atyusz-nemzetség egyik tagjától, Sal ispántól. Voltaképpen ez a végrendelet volt az, ami feltételezhetően tévútra vezette a Szent Heléna remeteség azonosítását, hiszen a következő mondatban szintén két szőlő adományozásáról – Pilup és Vrs (Örs) területén – van szó. Pál püspök egyik írnoka azonban az 1263-as vizitációt követő szövegezés közben a két mondatot összeolvasta és a Szent Heléna javaihoz odacsapta a másik mondatból a „pilup” tagot, ami rendre máshová, elsősorban Révfülöpre vezette a kutatókat.

A hivatali elírás miatt lineáris módon lehetetlen volt megtalálni ezt a remeteséget, mi is retrospektív módon azonosítottuk. Vagyis találtunk egy helyszínt, amelyről a vizsgálatok során kiderült, hogy tökéletesen ráillik a leírás minden eleme, s van hitelesítő leletanyag is – mondta el a Régészeti Hírügynökségnek Papp Attila, a Nemzeti Régészeti Intézet régésze. Hozzátette: bár írásos nyoma nem maradt, a helyszín valószínűleg már 1975-76 óta ismert, ekkor hívta fel rá a felelős erdész a figyelmet. A Szent András templom akkor zajló ásatását vezető Kralovánszky Alán meg is nézte, középkori épületként azonosította, a további kutatására azonban nem került sor, régészeti lelőhelyként sem regisztrálták, újra feledésbe merült.

Az idei kutatást a múzeumi szférával együttműködő Veszprém megyei önkéntesek egyik legaktívabbja, Sütő Krisztián kezdeményezte, aki talált is egy 1827-es térképet, amelyen a Rudera St. Helena felirat szerepelt a hely megnevezéseként. A középkori falvakra és templomokra specializálódott kollégájával, Kaszás Zsolttal megkeresték a területet, fotóanyagot készítettek, majd értesítették Papp Attilát, így innentől már a Magyar Nemzeti Múzeum Nemzeti Régészeti Intézetének égisze alatt, a „Pusztatemplomok kutatása” projekt keretein belül folyhatott a kutatás. Az eredményes terepbejárás és műszeres kutatás után a területet az önkéntesek segítségével megtisztították, így jól láthatóvá váltak a templomépület saját omladéka alatt lévő maradványai, illetve látható részként az északi fal mintegy 70 centiméter magas falmaradványa. A geofizikai mérések szerint egy kis méretű, az Árpád-kori templomokhoz hasonló nagyságú épülethez tartozott, amelynek az omladéka a helyszínen maradt, nem szóródott szét, alapozása feltehetően szintén érintetlen. A mérés pontos képet nem tudott adni a terülő omladékréteg miatt, de az is fontos információ, hogy nem látszik egyéb kőépület nyoma a területen. A templomot a felszíni adatgyűjtés szerint zsindelytető fedhette. A területét valószínűleg fakerítés övezte, erre utal az omladék megállása a meredély felett, egy vonalban, aminek alsó vonalában sorban kerültek elő az ehhez tartozó szögek. Előkerült egy két részre tört gótikus kulcs is a földhíd szigeti bekötésénél, ahol feltehetően a terület bejárata lehetett.

A helyszín ismeretében értelmet nyert az insula kifejezés, hiszen az apró kiemelkedést, ahol a templom állt, három oldalról víz vette körül, tulajdonképpen egy mesterséges földhíddal elérhetővé tett, szó szerinti értelemben vett sziget volt. Azonosítottuk annak az épületnek a helyét is, ahol feltehetően lakhattak a remeték, akik a helyszűke miatt legfeljebb ketten, hárman lehettek egyszerre a szigeten – tette hozzá Papp Attila. Mint mondta, ez a terepi adottság – amely a mai napig érzékelhető – a magyarázat arra, hogy a későbbiekben, a pálos rend virágzása idején miért hagyták el ahelyett, hogy bővítették volna, mert egyszerűen nem volt hová bővíteni.

Az emléküket viszont a helynévi anyag megőrizte, hiszen a mellette folyó patakot Ilonakúti ároknak, a medret és magát a forrást Ilonaházinak nevezik és az ide vezető erdei út mellett egy Barát-fa-tető elnevezésű terület húzódik.

A templommaradvány és a remeteség feltárására a tervek szerint a közeljövőben kerülhet sor.